Caius Julius Caesar álmosan nyújtózkodott, ásítozott, jobbra, azután balra hempergőzött ágyában. Végül kicsit csalódottan lerugdosta magáról a takarót.
– Se Calpurina, se Kleopátra, hülye spártai reggel…! – füstölgött magában. Szorosabbra vonta derekán hálóingét és feltápászkodott ágyáról. Kidörzsölte szeméből az álom utolsó foszlányait és hálószobája ablakához vonszolta magát. Mélyeket szippantott a tavaszi reggel csípős, friss levegőjéből.
Az alant elterülő Róma már javában élte a dolgos hétköznapjai egyikét. Hal-, bor- és lepényárusok kiabáltak artikulálatlan, állati hangon, portékájukat dicsérték. Szamárvontatta szekerek tolongtak, dülöngéltek az utcák hatalmas, kopott kövein. Utcakölykök rohangáltak fel, s alá, és nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, amikor valamelyik figyelmetlen árus pultjáról elemelhettek valamit. Rabszolgák hadai siettek dolguk után. Ki zsákot cipelt, ki kosarat, ki csak egy tekerccsel vagy írótáblával ment intézni gazdája ügyes-bajos dolgait. Nagyritkán egy előkelő patrícius hordszéke is feltűnt a tömegben. Ilyenkor egy jótorkú rabszolga messze megelőzte urát, hangosan ordibálva csinált utat az utcák és terek forgatagában.
Távolabbról, fegyverkovácsok műhelyéből a megkínzott acél csengése, az üllőre csapódó kalapács bongása szűrődött az imperátor fülébe.
Egészen haloványan még szorgos ácsok fejszéinek csattogását, gyakorlatozó légionáriusok páncéljának ritmikus zörgését, lábuk dobbanását is felkapta és hozzárepítette a felélénkülő szél.
– Ez a nyüzsgés tette ilyen hatalmassá Rómát – sóhajtotta Caesar. Krákogott egyet, aztán felnézett a hamvasan meszes kék égre. Fehér kis fellegek szálltak el feje felett.
Kisvártatva elfordította tekintetét, bántotta szemét a végtelen kékség. Megfordult, a mosdótálhoz lépett, hideg vízzel frissítette arcát. Aztán behívta rabszolgáit. Felöltözött.
Caesar kényelmesen elhelyezkedett díszes bronzágyán, a bőségesen terített asztal mellett. Gyümölcsöt evett és hideg pacsirtasültet. Nem akarta megterhelni a gyomrát, ma beszédet kell mondania a szenátusban! Az egyik rabszolga bort kevert édes forrásvízzel, és ura aranyserlegébe öntött egy keveset. Caesar jót kortyolt, leöblítette a szegfűszeges sült ízét. Egy intéssel elküldte a szolgákat, és hanyatt dőlt a kereveten. Egyedül maradt: Calpurina, úgy látszik, még nem ébredt fel. Tegnap este Lepidusnál vacsoráztak, jó későn értek csak haza.
– Talán még ágyban találom, mikor visszaérek a szenátusból! – töprengett az imperátor. Egy ideig csak bámult a plafonra, és semmire sem gondolt, aztán tekintete a szemközti falon kirakott mozaikra tévedt. Kocsihajtók versenyét ábrázolta a kép. Színpompás kis kőlapok ezrei! Mintha csak a véletlen hozta volna, hogy melyik kerül a másik mellé, mégis, ha az ember ránéz, szeme előtt a sok kis kavics együtt formát és alakot nyer. Természetesen egy magasabbrendű szervezettség akaratából. Vagy valami ilyesmi…
A kép mozgalmas jelenetet ábrázolt: Két kocsi majdnem egyvonalban száguldott a cél felé, hajtóik egymás felé hajoltak, kezükben rövid korbács. Egyikük tágra nyitotta száját, szemeit, a másik csak bambán mosolygott. Volt egy harmadik kocsi is, az kissé lemaradt. Hajtója egészen összegörnyedt, vállai közé húzta fejét és vicsorgott. A befogott lovak mind másszínűek voltak: volt egy narancsszínű; egy fekete; egy okker; egy gesztenyevörös; volt fehér és egy pár, a barna különböző árnyalataiban. Meg egy rózsaszín. Ágaskodtak, patáikkal rugdaltak, szájuk nyerítésre nyílt. Caesar különös figyelemmel tanulmányozta őket.
– Pont olyan vagyok, mint az a ló – nyilatkoztatta ki végül, és ujjával a rózsaszín paripára bökött.
Nos, ez így kissé nyers és meglepő egy kinyilatkoztatásnak sikerült…
De talán még hozzáfűz valamit!
De nem!
Az imperátor hallgatott. Még egy keveset szemlélte a mozaikot, aztán összekapta magát és átvonult dolgozószobájába jegyzeteiért. És amíg ő vonul, talán vehetjük a bátorságot, hogy megpróbáljuk értelmezni előbbi kijelentését! …Mert természetesen nem feltételezhetjük, hogy minden elvonatkoztatás nélkül, a szó szoros értelmében gondolta Róma örökös diktátora, amit volt szíves kinyilatkoztatni. Szóval…
– Pont olyan vagyok, mint az a ló – jelentette ki Caesar. – Pont úgy fogott kocsija elé a Sors, és úgy hajt végig egész életemen, mint azt a telivért a kocsisa. Úgy hajszolt a Vak Végzet száműzetésbe, háborúkba, hogy aztán váratlanul ismét felemeljen. Tisztségeket kaptam, Hispánia helytartója lettem, aztán proconsul. Meghódítottam Galliát, betörtem Britanniába, legyőztem Pompeiust, szerettem Kleopátrát és most örökös diktátor vagyok, és a Haza Atyja. És életem minden állomásán úgy száguldottam át, hogy nem is volt választásom, merre menjek. Előre, mindig csak előre – tette valószínűleg hozzá gondolatban.
Persze az is lehet, hogy nem tette. Lehet, hogy egyszerűen egy gyenge pillanatában csíptük el… Ami biztos, hogy ezt már pontosan sohasem fogjuk megtudni.
A diktátor csinos kis kupacba halmozta asztalán a jegyzeteit, majd füttyentett titkárának.
– Ezeket hozd magaddal! – intett a kupac felé – És most irány a szenátus! Dögöljek meg, ha nem tudok kisajtolni a derék öregekből egy kis lét a parthus-hadjáratomhoz!
– De, izé,… – habogott nem túl nagy meggyőződéssel a titkár.
– Ne most, fiam, sietni kell! Ma nem óhajtok késni.
Amerre csak elhaladt Caesar gyaloghintója, mindenhol hangos üdvrivalgással fogadta az utca népe. Nem csak félték és tisztelték a diktátort, de szerették is. Mikor végre megérkeztek a forumra, Pompeius palotájához, Caesar üdén ugrott ki az alkalmatosságból. Integetett a tisztes távolságba húzódó tömegnek, mosolyogva fogadta az "Ave Caesar!"; "Dicsőség neked, Imperátor!" felkiáltásokat…
Mielőtt belépett volna az ülésterembe, Caesar megigazította tógáját, végigsimított csillogó homlokán, belefülelt a néma csendbe… A gyanúsan néma csendbe.
– Csak nem készül mégis valami?! – mordult fel.
Sorba felidézte magában a jeleket, melyek ettől a naptól, március idusától intették: Calpurina véres álmát, a vak kódis jövendölését, a Veszta-szüzek rimánkodását, valamint Lepidus vacsorájának furcsa hangulatát: Mindenki remekül szórakozott, szokatlanul élénk volt a társalgás, de amikor Caesar valamelyik beszélgető csoport hallótávolságába került, egyszerre elhallgattak, zavartan kerülték tekintetét, és láthatóan valami egészen érdektelenről kezdtek hadoválni.
– Mintha csak valami nagy közös titkuk lett volna… – füstölgött a diktátor. Aztán lesz, ami lesz alapon, nagy lendülettel belökte az ajtót és belépett a csarnokba…
– Mi ez?! Szemtelenség… Árulás!!! Keresztre feszíttetem az egész tetves kompániát! – tajtékzott Caesar. – Hogy képzelik ezt? Megsérteni a diktátort, az imperátort, a Haza Atyját!
A terem ugyanis, ahova mindezen – fentebb felsorolt – címek tulajdonosa, Caius Julius Caesar oly nagy lendülettel belépett… üres volt.
Töküres.
Sehol egy árva szenátor, lovag, hivatalnok, írnok, vagy akárcsak egy rabszolga! Egyedül Caesar dühöngött az ajtóban. Ekkor elhaló hangon megszólalt a mindeddig mögötte feszengő titkára.
– Uram, én már akartam szólni neked, a szenátusi ülés holnap lesz… – köhécselte szerencsétlen.
– Micsodaaa?! – üvöltötte Caesar szemét forgatva.
– Izé, már reggel akartam mondani, ma még csak március tizennegyedike van…
* * *
...de mert minden nap után jön a következő:
Caesar szeretett volna komolyan eltöprengeni, hol rontotta el a dolgokat, de erre már nemigen volt módja. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolt, nem is izgatta annyira ez az egész. Átfutott rajta valami kellemes borzongásféle, ahogy vérbe fagyott testére nézett, de ez minden. A miértek és hogyanok egymással versengve igyekezték hidegen hagyni. Caesar felemelte tekintetét, körbefordult. Érdektelen pillantása Cassius, Casca, Cimber és Brutus rémült arcára esett.
– Most aztán jól beszartatok, mi? – dünnyögte – Mihez kezdtek ezután, pancserek?! Eh, francba veletek! Mihez kezdek én?
Tanácstalanul ácsorgott a merénylők gyűrűjében. Nem tudta, pontosan mit is kellene tennie egy diktátornak adott helyzetben, és ez némileg elszomorította. Álldogált csak órák hosszat. Persze az is lehet, hogy mindössze egy szempillantásnyit. Minthogy az idő furcsa örvényekbe csavarodott szőrös vádlija körül, aztán egyre ragacsosabbá vált, hűvösen nyaldosta bokáját, végül talán meg is dermedt, ezt nem tudta megítélni. De rájött, ez sem érdekli különösebben. Felnézett Pompeius szobrára, márványba vésett pökhendi arcára. A tudás, és a káröröm vonásait vélte felfedezni rajta.
És mégvalamit.
Pompeius vak kőszemeiben ott volt a válasz a kérdésre, mit is kell tennie.
Hát vetett még egy búcsúpillantást földi maradványaira, aztán átsétált a szobron, a színház falán, az evilágot határoló bizonytalan falakon, átsétált Hádész birodalmába…
Caesar, az Örök Város örökös diktátora örökre eltávozott.